Az idő igaz, s eldönti, ami nem az... Petőfi Sándor szibériai életszakasza / Fuksz Sándor, Kiss Endre József

Bevallott célja ennek a kötetnek, hogy új fejezetet nyisson, de legalább is ösztönzője legyen egy új Petőfi-kutatásnak, amely vizsgálódás leginkább Szibériára, a Bajkál-tó vidékére figyel, ahol száműzöttként élt Petőfi Sándor – írja e kötet előszavában Fuksz Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnökhelyettese, az MVSZ Petőfi Sándor Bizottságának koordinátora, majd lennebb így folytatja: Petőfi Sándor szibériai életműve ma még egy kagylóba zárt gyémánt. Egy pár bátor ember már leereszkedett a mélybe; látta, látja a csontokon átszűrődő ragyogást.

Fontos dokumentumokat, elhallgatott bizonyítékokat tár ez a kötet az olvasó elé. Első ízben olvasható benne Barátosi Lénárt Lajos naplója. Ő az az ember, aki 17 évesen kelt útra Szibériába azért, hogy igazat szolgáltasson szeretett nagyapjának, aki Petőfi Sándor katonatársa volt, aki ki merte mondani, hogy Petőfi nem esett el Fehéregyházánál, hanem elhurcolták az oroszok, és ezért tíz évig raboskodott vasba verve Kufsteinban. Barátosi Lénárt Lajos még az első világháború kitörését megelőzően, kilenc évtizeddel a Morvai-expedíció előtt, 1911-ben megtalálta Szibériában Petőfi Sándor sírját, és hazahozta, majd leadta a honvédelmi minisztériumban Petőfi Sándor Szibériában magyarul írt verseinek gyűjteményét, amelynek nyoma veszett…!?
Ám mégsem teljesen, hiszen az MVSZ Petőfi Sándor Bizottságának tudomására jutott, hogy e versek egyikét – láss csodát! – a Magyar Tudományos Akadémia mikrofilmtárában őrzik. E kötet 32. oldalán olvasható az MTA gyűjteményéből kikért kézírásos vers, amelyről a grafológusi szakma legkiválóbb képviselői kimondták: minden kétséget kizáróan Petőfi Sándor saját keze írása. A vers 1851. március 20-án Verngerszka-Szélo-ban keltezett, címe: Én vagyok az örök kérdőjel.

Fölöttébb tanulságos és sokatmondó, hogy e kötet bizonyító erejű, elhallgatott dokumentumai egy kivétellel Bécsből, Prágából, Munkácsról, Ulan Ude-ból és Kolozsvárról kerültek elő. Pedig kivétel nélkül meg kell lenniük valahol a megcsonkított Magyarországon is!

1849 óta immár 6-7 nemzedék mindegyikében fölmerült az igény Petőfi Sándor hamvainak a megkeresésére és méltó eltemetésére. A – még a kortársak életében erősen átpolitizálódott – szakma folyamatosan elhallgatta, valamint leszerelte ezt az igényt, hol további kutatásokkal vagy azok imitálásával, hol emlékhelyek állításával, hol pedig a költő haláláról egy hivatalosnak minősített verzió sulykolásával a sajtóban és az iskolában. A nemzet azonban a szándékosan hatástalanított kultusz ellenére sem feledte kötelezettségét: sohasem mondott le a méltó kegyeletadás igényéről – írja összegzésében Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója, az MVSZ Elnökségének és Petőfi Sándor Bizottságának tagja.

Különösen fontos a nemzeti kegyelet megadása Petőfi Sándor részére, miután 2015. július 17-én egy Petőfi-áltemetés kis híján elhitette a magyarsággal, hogy ez megtörtént volna.

A Nagy Temetés ideje azonban, csak ezután jön el!